Vendéglátós
Élni és létezni.Mennyire különböző dolog.. Mit jelent az hogy élni?Saját értékrendem szerint nem nagy dolgot jelent,mégis a mindent.Élek,mert együtt tudok vacsorázni a családommal az ünnepek alatt.Élek,mert a hétvégeken össze tudok ülni a barátaimmal beszélgetni.Élek,mert finom ételeket tudok készíteni a páromnak,amit közösen falunk be,miközben jókat nevetünk.Élek,mert reggelente nyugodtan meg tudom inni a kávémat elolvasva az aznapi újsággal.Élek,mert esténként ellazulva nézem meg a kedvenc műsorom a tévében.Élek,mert énekelve ki tudom takarítani a lakást vasárnap délután,anélkül hogy az órámra néznék.Élek,mert néha eljutok egy koncertre,ahol kitombolhatom magam azokkal,akiket szeretek.Élek,mert tudok szentelni pár órát magamra egy edzés vagy egy hosszú,kellemes séta keretében.Élek,mert tiszta szívből tudok nevetni a munkahelyemen is a kollégákkal.
Élek.. De nem most.
Mi az hogy vendéglátós?Mi a dolgom nap,mint nap?Jobb esetben reggel hatkor csörög az óra,ami kiver az ágyból,hogy ideje folytatnom azt,amit pár órával ezelőtt befejeztem.Kezdem két kávéval a napot,majd az ablakon kilesve üveges tekintettel nyugtatom magam hogy ez a nap is eltelik.."Vajon hány vendég lesz ma?Mikorra érjek be,hogy fel tudjak készülni lelkileg és szellemileg egy új napra?De hisz mit agyalok ezen,még van negyven percem.." Rémes,igaz?!..Minden nap így kezdeni egy "új" napot,ami igazából tök ugyanolyan,mint a többi.Monoton,léleksanyargató "élet"!Közel hét éve taposom ezt az utat,rengeteg dolgot felismerve és látva,hogy kik vagyunk Mi,akik ezt az életvitelt választották.Zombik,hajthatatlan robotok,akik belesüllyednek ebbe,és maguk sem veszik észre hogy szinte csak ennek kötelezték el magukat.Sokáig nem hordtam karórát.Nem véltem fontosnak.Emlékszem,az első karórámat a nagymamámtól kaptam születésnapomra.Azt hiszem tizenkét éves lehettem.Nagyon színes volt,de kényelmetlen.Azt mondta amikor odaadta,vigyázz rá,mert fontos!Nem értettem akkor mire mondhatja,gondoltam drága volt.Nem is hordtam,csak őrizgettem.Ma már tudom,hogy nem magára a tárgyra mondta,hanem az időmre.Nos,az időm..Ami csak az enyém..Azt hiszem ez az a pillanat,amikor írhatok.Két műszak között,vagy utána.Éjszaka,amikor már minden pihen.Ilyenkor én is pihenek.Azt a zenét hallgatom amit Én szeretek.Úgy ülök és úgy sétálgatok a konyhámban,ahogy épp jól esik.Nem kell kifeszített karóként,hatalmas vigyorral az arcomon pislognom mindenhova.Ilyenkor nem kell senki kénye kedve szerint ugrálnom,bólogatnom,helyeselnem.Ilyenkor magamba nézek.. Mit látok?..Nos..ebben a pillanatban felkaptam a fejem,és gondolkoztam.(Percek teltek el.) Azt látom hogy minden napra kikészítem az álarcomat,amit sosem szabad otthon felejtenem.Felveszem,megyek,csinálom.Azt látom hogy nem azt csinálom amit szeretnék.Azt csinálom amihez éppen értek.Azt látom hogy belül sokszor sírok.Azt látom hogy tombolok.Azt látom hogy sóvárogva nézem azokat az embereket akiket kiszolgálok.Milyen jó nekik!Együtt a család,pihennek,esténként koccintanak egy pohár borral és rengeteg finom dolgot esznek.Azt látom hogy néha én is erre vágynék.Azt látom hogy én nem Én vagyok."Mert muszáj.."! És állj!!! Mégis,ki mondja ezt meg?!Semmi sem muszáj!Akkor miért vagy még mindig itt?Mert elismertek?Mert kitűnően végzem rabszolga munkám?Mert számtalanszor szó nélkül,lehajtott fejjel viseltem el a megaláztatásokat?Mert akkor is loholok amikor már úgy érzem hogy elájulok a fáradságtól?Mert nem nyavajgok amikor véres és lila a lábam,csak mert a fizikai fájdalom már megszokottá vált?Mert elhiszem magamról hogy csupán ebben a légkörben lehetek megfelelő?Igen!Elhittem..
Nem sok boldog pillanatot tud átélni az ilyen ember,hiszen minden egyes napja abból áll ki,hogy a lépcső aljáról felfelé kell néznie az emberekre,szóra és csettintésre szolgálatra készen pattanni minden egyes szavukra.Mi vagyunk a cselédek,akiknek nem jár szabadidő,hobbi,szórakozás.Valahogy mégis itt vagyok talpon,és küzdök minden egyes nap,hogy minél jobban teljesítsek.Választási lehetőség mindig van,ám éveim során olyan elsimerésekben volt részem,hogy hajthatatlan lettem,nem nézve az időt ami repül a fejem felett.Se magánélet,se barátok,a családra is ritkán van idő.Megéri?A válaszom egyértelműen nem.Fiatal nő vagyok,rengeteg célokkal és álmokkal.De mivel a céljaimnak élek,így fejet hajtottam erre a szakmára,hiszen minden lehetségest megteremtek magamnak amire szükségem van és lesz.Egyedül.Mert igaz a mondás,minden rosszban van valami jó.Mi a jó ebben?Megtanultam bánni az emberekkel.Olyan türelmet tanúsíthatok magamnak,amit nagyon nehéz elérni.Megtanultam folyékonyan beszélni idegen nyelven.Megtanultam mi az hogy küzdés.Nem csak fizikailag.Egy vendéglátós elsősorban mentálisan kezd leépülni.Olyan sok mindent megvon magától,hogy szinte már fuldoklik a sok hiánytól mint a partra vetett hal.Annak ellenére,hogy mennyi kellemetlen percet okoztak emberek,megtanultam szeretni őket.Tisztelet tanultam..és itt most nem csak emberekről van szó,hanem a saját életemről is.Tisztelem magam azért,hogy csináltam.Hogy a legszomorúbb pillanataimban is felvidítottam az embereket,hogy ugyanolyan kedves tudtam maradni annak ellenére hogy legszívesebben inkább felborítottam volna minden asztalt,és zokogva szaladtam volna haza..Mert nekünk nem csak az a dolgunk hogy kivigyük mások elé a megrendelt italt és ételt.El kell adni magunkat,hogy jó benyomást keltsünk a helyre,hogy minél több dicséretet kapjunk,hogy növeljük az odaadással és kedvességgel a színvolnalat.Talán ezek a pillanatok lökdöstek mindig előre..Mert nekem mindig sikerült valamilyen formában örömet okoznom.Nem csak a vendégeknek.A főnökömnek is.Magamnak is.Mellesleg sok kedves emberrel ismerkedtem meg,és bár tudom hogy soha többé nem látom őket,mégis olyan valamit hagytam bennük,ami pozitív.Mert amikor visszaemlékeznek rám,a kis névtáblámmal együtt,nem azt fogják mondani hogy borzalmas pincérünk volt a nyaralásunk alatt.Rengeteg idegennel készült közös fotóm már a homályba veszett,mert őszinte leszek,már nem emlékszem az arcukra.Nekik az enyém mégis ott van,és ha belegondolok hogy otthon a családjuknak mutogatták a képeket,ahol köztük én is ott voltam,jó érzés.
Erre a szakmára úgy gondolom,születni kell.Számtalan emberrel találkoztam,akik két hónap után hullottak ki mellőlem mint a lemérgezett legyek,mert nem bírták az iramot.Sehogy.Nem tudták elviselni,hogy mi vagyunk az alárendeltek,hogy darabszámok vagyunk,akiknek bármi bajuk is van,ott kell lenni a munkában és csinálni vidáman,mert ha az egyik feladja,omlik a kártyavár.Itt nincs olyan,hogy belázasodtam,ezért otthon maradok.Csak ha már tényleg nem tudod vonszolni magad.Hiába fáj valamid,nem fájhat!Hiába sírnál,nem sírhatsz!Hiába vagy fáradt,nem lehetsz eléggé az!Soha!..
Mivel már írtam hogy a szakmába születni kell,beismertem mi az amit bírok és mi az amit nem.Nyugodt szívvel köszönök el ettől az életmódtól.Nem tudom meddig,s hogyan,de egy darabig más utat választok.Lehet amíg élek.Hatalmas megkönnyebbülés volt ez számomra,mikor tudattam a felettesemmel hogy mi az új célom. Élni!
Valahol a szívem mégis meghasad.Hiszen új utakra lépni mindig nagyon nehéz döntés.Itt mutatkozik meg az erőd.Onnan kilépni,ahova szinte "haza" jártál.Amiben értetted a dolgod és teljes mértékben megfeleltél.Az igazság az,hogy magamnak viszont nem.Nem felelt meg az,amit képviselek.Robotként szambázni minden egyes nap,amik úgy telnek mintha percek lennének.Nekem ez nem elég.Vállalok minden kockázatot az új életben,de a hit ami bennem van,minden gyanakvást eltapos.Hiszem,hogy ezerszer boldogabb ember leszek!Megvonások mindig lesznek,és mindig is voltak az életben.De nem olyantól fogom megvonni magam,ami valódi érték számomra.Ami táplál minden egyes nap,amikor felkelek!Köszönettel tartozok a bennem rejlő erőnek és akarásnak,hogy kiálltam azt a rengeteg próbát amit eddig az élet elém vetett.Sok lesz még ilyen.Várom hogy farkasszemet nézzek velük!Várom,hogy végre újra egy hétköznapi lány legyek,hétköznapi álmokkal és vágyakkal,aki tovább tud lépegetni a céljai elérésében,szabadabb élettel a kezében.Várom az újabb csatákat.
Álarcok nélkül.