Hatalmas a tömeg. Közöttünk. Rád nézek. Rám nézel. Ott vagyunk. Egymásban. Én benned és te bennem. A szavak már mondatok, az idő telik. A mondatok megszűnnek, a csend üvölt.
Tekintetem fáj, ha rád nézek. Fáj látni az arcod. Vajon mennyire érzed? Mert biztosan érzed. Mert válaszolsz a mosolyoddal. Belefeledkezek a szemeidbe, számolom a pilláid közben. Mint egy tanuló, rögzítem mozdulataidat. A hangod akkor is hallom, ha messze jársz. A nevemen szólítasz. Hol vagy most?
Ha nem is tudsz róla, én oda adtam mindenem már. A kezeidbe. Eldobod? Megtartod? Számít ez? Ha nem kell, az akkor is a tiéd. Az álmom, a vágyam, a lépteim, a hangom, a kezem, a lélegzetem. Szerelem ez? Nem. Illúzió vagy. Egy köd, amiben épp táncolok. Egy köd, ami hamarosan elszáll. Máris hiányzik.
