Csend

Itt ülök egyedül. Nem vagyok magányos és mégis. Hiányzik egy jó szó, ölelés, nevetés. Csend van. Én vagyok a csend. Messze szállnék most. Vajon ki keresne meg? Lenne olyan, aki útra kelne miattam? Nem. Egyedül vagyok. Magam után kell szárnyalnom. Megtalálni önmagam. Jó szót mondani, ölelni, nevettetni. Magamat...

Senkitől sem várhatom el, hogy szeressen. Igazából akkor sem, ha magamat már szeretem. Mert igen. Elfogadtam, hogy ki vagyok. Hogy miből lettem én. Minden egyes démonnal a vállamon, büszkén járom és taposom az utamat. Mert belőlem csak egy van. Nincs senki másnak olyan hangja, nevetése, öröme és könnyei, mint amilyenek nekem vannak. Tisztelem ezt. Azt, hogy egyedi vagyok. Akkor is, ha lábnyomok ezrei mélyednek lelkemben. Ott maradtak, én viszont viszem magammal, ha kell, az utolsó percekig. Mert már elbírom őket. Igen. Azok a lábnyomok... Mennyire mélyek és mennyire fájtak. Én viszont még mindig megyek. Előre. Valahova. Oda, ahol hiszem, hogy nem taposnak, hanem ölelnek. Szorosan, de nem fájóan. Ahol felhőkön fogom lóbálni a lábam mosolyogva, szeretve. Szeretni mindazt, ami körülvesz és elfogadni azt, ami ellökne. Már nem félek. Sem magamtól, sem mástól. Már nem riaszt a holnap. Várom. Minden egyes holnapot várok. Mert tudom, hogy lesz egy olyan holnap, amikor semmi okom nem lesz egy jó szóra, ölelésre vagy nevetésre, ám én mégis ezeket fogom csinálni. Csak úgy, adni. Magamnak. Ettől a perctől kezdve pedig már nem csak magamnak adom. Mindennek és mindenkinek aki körül vesz. Annak is, aki ellök. Én majd vissza megyek és újra megölelem. Hogy miért? Mert le akarom küzdeni. De nem karddal. Nem harccal. Csak a szeretettel. Ami ellen nincs fegyver. Át adom, hogy érezze, fontos Ő is. Hogy egyedi. Mert mindenki az. Egyedül vagyunk mindannyian. És mégsem. Mert egyek vagyunk. Mindenki csend. Ordító csendek. Akik jót szólnak. Ölelnek és nevetnek...