Találkozás
"Mintha már találkoztunk volna.."
Ugye, veled is volt már ilyen? Érezted már ezt, igaz? Az a kellemes, néhol kellemetlen szituáció, amit sehova sem tudtál tenni..
Szavak. Mondat. Mondatok. Rá nézel. Érzed. Átjön.. Minden, amit mondott és ahogyan.. Mosolyogsz. Az idő villámgyorsan telik, észrevéthetetlenül szaladtak el órák ezekben a pillanatokban. Végül már olykor-olykor, az idő múlásával kiegészítitek egymás mondanivalóit hol komolyan, vagy épp mámorosan nevetve. Bármiről is beszélgettek, érzed hogy ő is azt látja, gondolja, érzi, amit Te. "Nem találkoztunk mi már?" Kérdezed magadtól, majd a szemben ülőtől is. "De!Én is úgy érzem!" Innentől kezdve már minden más. Nem sokszor fordult velem elő, hogy hasonlót éreztem. Azonban akinél igen, a mai napig az életem része valamilyen formában. Beszélek itt régi szerelmekről, barátságokról. Igen, onnantól kezdve már minden más. Belédvésődik. Minden találkozás okkal történik, nincs olyan hogy véletlen, nincs olyan hogy annak ne legyen üzenete és tartalma. Minden egyes találkozás egy égi posta a nevetekre címezve, pont ugyanabban az időben. Minden felismerés a másikban egy tanulmány, amit azonnal magadba szívsz. Mert tanulsz belőle. Akár sírva vagy nevetve.. Vagy talán épp azt, hogy lehetsz még önmagad valaki mellett ebben az önző, rideg, mérgezett világban. Akivel a nevetés hangos. Akivel az őrültség egy megíratlan krimi film, amit Ti tesztek valóságossá. Aki előtt a mindenség ami benned van, az a sok szenvedély, szeretet és félelem nem titok. Csak kiadod. Át, a másiknak.. Akár akaratlanul is. Mert az jön. Az ilyen lelkek tanítják meg egymásnak mi az az "ön-adás-vétel". Adok magamból, épp amim van, majd ez viszonzásra lel. Kapok a másikból anélkül, hogy kérném.. Anélkül, hogy akarnám. De hisz hogyne akarnám? Magunkra találni egy másik lélekben olyan, mintha véget érne egy világháború.. Megnyugvás. Felszabadulás. Hála. Szabadság. Legyen szó szerelemről vagy barátságról, ritka csodák ezek. Találkoznunk kellett, hogy megtudjam nem vagyok egyedül. Hogy tudjam, mennyire át tudom magam adni a másiknak anélkül, hogy bármit is várjak "fizettségül". Rájövök, hogy meg tudok nyílni minden aggodalom nélkül, álarcot eldobva. És amikor erre rájövök, akkor érzem a csoda valódi két kezét, ami végig simította az arcomat. Volt már rá példa, hogy a "Bevésődött" egy idő után kikopott. Az is egy üzenet. Mi lehet az oka? Talán mert nem igazán volt "Bevésődött". Sosem marad minden ugyanaz, minden változik. Körülötted. Körülöttem. Benned és bennem.. De az érzés.. Aki tényleg beléd égett, aki miatt ezt érzed, hiszem hogy ott marad. Tudom hogy nem ég ki. A lelkedben. A lelkemben..
Egyszerűen azért, mert találoznunk kellett..