A padlóról az egekig!

.

Kezdjük az elejéről. Amikor már az ember gyermekkorában szenved, olyan traumák érik amit a lelke még nem tud hova tenni, ami megrázza őt és évekig fogalma sincs mit kezdjen ezzel, úgy hiszem, ez az első legszörnyűbb tragédia amivel elindulunk utunkra. Legyen ez egy szülő vagy testvér elvesztése, esetleg magára vagy elhagyják olyan emberek akikre addig úgy nézett, hogy Őt szeretem a legjobban a világon és bízom benne. Anya/Apa a támasz, a menedék, aki megvéd és óv, aki akkor is megsimogatja a fejem ha rossz fát tettem a tűzre. Tudom, hogy mindig megbocsájt, akármilyen csalódást okoztam neki. Mert a mindene vagyok! Nyílt lapokkal játszom mindig az irományaimban, így hangsúlyozom, sok-sok trauma ért engem is gyerekkoromban. Bár tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Akkor mindent felfogtam. Már akkor. Viszont elfogadni? Több mint 10 évembe telt. A gyerekek nagyszerű képességekkel rendelkeznek, ami az önzetlen szeretet, őszinteség és megbocsájtás. Ahogy felnőtté válunk ez sajnos kikopik belőlünk. Én is mindig megbocsájtottam. Ugyanúgy szerettem, talán mégjobban. A ragaszkodásom a csillagos egekig emelkedett, érhetett bármekkora fájdalom. Mindig bennem volt a hit, hogy ez változni fog. Később, amikor cserepedik az ember, sok mindent nem csak néz hanem már lát is. Ésszel. Megtanul elengedni. Az elengedés borzalmasan nehéz és hosszú folyamat, valaki sosem tudja ezt magáénak tudni. Én képes voltam rá. A múlt fájdalmai már csak halovány emlékek, amolyan leckék, amiket bizony kisajátítottam. Már csak úgy emlékszem rá, hogy sokat sírtam. Ennyi. Rengeteg erő kellett hozzá, bár bevallom sokszor nem volt. Sokáig mérgeztem magam a gyűlölettel, az undorral, a haraggal. A padlón hevertem élni akarás nélkül. Úgy kapálóztam a boldogságomért, hogy ami csak lehetett rossz dolog az életben, szinte mindegyikbe belenyúltam. Mert az boldoggá tett épp most! Aha... De vajon meddig Megoldom a problémát ezzel magamban? Hirtelen tova száll? Csak még több fájdalmat okozok és itt már nem csak magamnak. Önző módon magammal foglalkoztam és kergettem azt, amit sosem szabad megengednünk magunknak. Hogy minél többen szeressenek és hogy mindenáron elfogadjanak. Hogyan, ha önző vagyok? Ha nem tudok viszont szeretni?Tisztelni? Aggodalmakat okoztam és keserűséget. Sokáig nem fogtam fel és talán nem is érdekelt. Úgy érzem ma már felnőttem ehhez. Nem csak azért mert annyi idős vagyok, amennyi. Az nem azon múlik. A lelkem, az értékrendem, a rálátásom, az eszem nőtt fel. Sok butaságot fogok még tenni életem során, ez nem kétség. De tisztában vagyok vele, hogy látni fogom azok kövekezményét és én minden erőmmel vállalni fogom. Amikor elfogadom és tudom, hogy minden egyes kudarcomért én vagyok egyedül a felelő ,és csakis, kizárólag én oldhatom meg azokat! Amikor elfogadom a jót és a rosszat egyaránt. Amikor már nem félek hogy mi vár rám, pedig némelyikkel tisztában vagyok. Tudom, hogy lesz még olyan idő, amikor össze fogok törni apró darabokra. Szilánkosra. Amikor mindent reménytelennek látok majd az életemben. Amikor sok könyörgő imát elfogok mondani zokogva a párnámban. Mégsem félek. Tudom, hogy mindenkinek rendeltetése van az életben és tudom hogy meg kell tanulnunk átélni az igazi szenvedést. Amikor a pokol mesének tűnhet ahhoz képest. Amikor össze kell rakni magunkat, mégha többé már nem is ugyan azok leszünk mint előtte. Mert nem. A hegek ott lesznek. De amikor egyszer sikerül nagynehezen térden csúszva tovább haladni egy picit is, már félsiker. Hiszen mindig van miért. Talán úgy is fogalmazhatok, hogy kiért. De talán elsősorban magadért..

A szerelmi csalódásokat is képesek vagyunk hasonló mély fájdalmakkal átélni. Ott volt Ő, akit az első perctől fogva szerettél. Nem tudtad honnan jött, ki ő, fogalmad sem volt a szokásairól, de már akkor belezúgtál. Átadtad a szíved egy ezüst tálcán, minden álmodat és erődet neki ajándékoztad. "Megérkeztem! Ő az!" Szép gondolat. Aztán villámcsapásként, tegnap még ölelted, ma már nem látod. Nem érzed, nem hallod. Talán soha többé. Nézel ki a fejedből. Most mi lesz velem? Mindenkiben Őt keresed. De sehol sincs és érzed, hogy már messze jár. Nem a szó szóros értelmében, hanem tőled. Érzed az elvesztés valódi fogalmát. Embert elveszíteni csak úgy tudunk, ha az a Tiéd is volt. Mindenével együtt. De honnan tudhatjuk ezt? Szerintem onnan, hogy pont most is Ő jutott az eszedbe. Mert talán lehet, hogy ő nem érezte azt hogy a Tiéd, de te igen. És ez a lényeg! Amit magunkévá érzünk. Amiben és akiben megtaláltuk önmagunkat! Aki előtt sosem volt titok, szégyenérzet. Akár éveket voltatok együtt, vagy csak hónapokat. 

Én életemben talán egyszer, maximum kétszer éltem át ilyet. A második már ezerszer könnyebben ment. Minden porcikámmal átéltem a fájdalmat, szenvedtem a hiányától hosszú ideig. Nem tudtam kezelni, hogy új, ismeretlen vizeken evezek és egyedül vagyok ezzel. Egy idő után elkezdtem menekülni az újabb és újabb kalandokba, kapcsolatokba, keresve azt amit egykor az enyém volt. .Amiben igazán boldog voltam. Ismét a pánikszerű kapálózás. Természetesen még én voltam a dühös a másikra, haragudtam rá, amiért nem tudott olyan érzelmeket kiváltani belőlem mint egykor a másik. Ma már tudom, hogy naív voltam és végtelenül ostoba, hiszen hogyan akarjuk újra átélni egy másik emberrel ugyanazokat a dolgokat, ami csak a kettőnkké volt akkor? Az már sosem jön vissza. Soha. Egy csodálatos emlékként él bennem tovább és ha rágondolok, ma már tiszta szívemből mosolygok. Kellettek az ostorcsapások, a zokogós éjszakák, a hülye naplóm írása. Kellett és köszönöm hogy átélhettem ezt. Mit vittem ezzel tovább magamban? A második ilyen veszteségemet tökéletesen és szépen tudtam kezelni, hiába sérültem meg újra. Nem voltak álmatlan éjszakák, nem voltak hónapokig tartó sírások. Egyszerűen elfogadtam a fájdalmat, átéltem majd elengedtem vele együtt. Éreztem, hogy újra szabad vagyok. Ezalatt nem a szingli életet értem. A lelkemre és szellememre értem. Elengedtem a fájdalmat, már nem láncolt le és nem toporogtam egyhelyben.Csak mentem előre és bár sok mindenről eszembe jutott, akár egy buszról is, éreztem és tudtam, hogy véletlenek nincsennek. Nem volt az sem véletlen hogy pont ő talált rám azon a napon. Ő szólított le. Hogy pont arra a helyre mentünk mindketten aznap este. Számtalan szórakozási lehetőség volt azon az éjjel, de mi akkor is oda mentünk. Azt választottuk. Mindketten. Végül hagytam, hogy az életem részévé váljon. Megtanított sok dologra ő is. Például, hogy saját magam feladása egyenlő a halállal. Nem élsz onnantól kezdve. Létezel, de nem élsz. Megtanultam, hogy ha két ember már boldogtalan egymás mellett, az egyikőjüknek okosabbnak kell lennie és bármekkora csapásként ér, bármennyi könnyel jár, el kell búcsúzni. Mert szeretem és tisztelem saját magam és egyben őt is, hogy megadom az esélyt egy újabb boldogságra. Egy újabb találkozásra. Nekem is, neki is. Hiába a ragaszkodás, az szinte egyenlő a megszokással. Nem táplál. Pedig mindannyian ezt akarjuk. Táplálni magunkat és mást. A boldogsággal. Álmokkal és vágyakkal. Az sem véletlen hogy már nincs velem. Oka van. Annyi mindent megtanultam azóta nélküle. Egyedül. Amikor pedig megtanulsz egyedül boldognak lenni minden más tényező és személy nélkül, akkor vagy igazán szabad ember. Akkor vagy erős. Akkor vagy igazán boldog. A lelki szabadságod és boldogságod soha ne mástól függjön, mert így mindig préda maradsz. Akit előbb utóbb felzabálnak. Ne hagyd. Valahol mindig ott vár ránk az, aki nem felzabálni akar, hanem megetetni. A saját lelkével. A szeretetével. A mindenséggel. Bízz ebben akkor is, amikor már minden hited elveszítetted. Igaz, hogy semi sem marad ugyanaz. Semmi sem örök. Az érzések. Azok mindig változnak. Akár a napok... Sosem marad olyan, amilyen most. Ez benne a legszebb. Nem tudhatjuk meddig tart, így hát ezért becsüld meg akkor, amíg az ott van az orrod előtt és a kezeidben. Tartson bármeddig is, akár kevés vagy sok ideig, esetleg egy életen át, de elfog jönni és ameddig tart, úgy éld áld, olyan hittel és boldogsággal, hogy végre megérkeztem...