A lány, aki legyőzte a rákot.
Jól ismertem Őt. Már akkor. Hóbortos, nagy álmokat kergető, néha dacos, de magabiztos, élettel teli fiatal lány volt. Sokat nevetett, szerette a humort és ezt precízen el is sajátította magának is. Szenvedéllyel elő karakter volt. Sosem ismert határokat. Semmiben. Szélsőséges egyénisége miatt sokan nem értették meg. Nem mintha zavarta volna valaha is. Párkapcsolatának ötödik esztendejében élt ekkor, egy hatalmas szerelemben. Számára ez volt a tökéletes boldogság, nem vágyott másra. Az esküvő augusztusra volt tervezve. Ujján a gyűrű már csillogva ékeskedett. Amikor már közel járt mindenhez, amiről álmodott eddig, kapott egy telefonhívást. Az orvos volt, aki két héttel ezelőtt vizsgálta meg egy szimpla ellenőrzés keretében. Elköszönés előtt a doki sietve diktálta a sürgős személyes találkozó időpontját, majd lerakta a készüléket. A vonal végén a hallottak alapján, az izgalom és feszültség miatt még egy "viszont hallásra" sem jött ki a száján, csak lassan leült az ágyra, meredten előre nézve.. Ott ült egyedül, remegve, mert tudta, ez nem jelent jót..
Elmondva párjának és családjának a történteket, megerősítették abban, hogy talán gond lehet. Két nap múlva volt a találkozó. Minden megváltozott. Párja hűtlensége abban nyilvánult meg először, hogy még csak be sem kísérte a kórház ajtaján. Mert félt. Mert neki ez nem tetszett. Ő inkább elvonul egy órára megebédelni valahol. Döbbenettel teli, remegő szívvel kereste szemeivel a hatalmas épületben egyedül, hogy hol lehet a labor. Mindenhol kopott táblák jelezték az utat. Harmadik emelet, balra. Leült. Várt. A percek óráknak tűntek. Nyílt az ajtó. Kedves, túl kedves hangon szólította nevén a lányt a doktor. Villámgyors mozdulattal, mint aki megijedt, felpattant és berontott a rendelőbe. A doki becsukta maga mögött az ajtót, és szembe ült vele. Mozdulatai olyanok voltak, mintha mindene fájna. Lassú és kényelmes. A lány nézte kérdően, ám mielőtt bármit is szólhatott volna, az orvos megfogta mindkét kezét és a szemébe nézett. A diagnózis : Rosszindulatú daganat. Rákos. Azonnal műteni kell. Fájó szívvel nézte a pasas a huszonnégy éves lány arcát, ami rezzentelenül bóbiskolt maga elé. A további teendők megbeszélése után kezet fogtak, elköszöntek, majd a lány lomha léptekkel elindult, le a lépcsőn. Nem a liftet választotta. Szeretett volna sétálni. Érezni akarta hogy mozog. Kilépett a kórház ajtaján. Sütött a nap. Körül nézett. Minden egyes pillantással, ott és akkor, egyedül, magában, búcsúzni kezdett mindentől..
Legelőször egy fára nézett. A legnagyobbikat nézte ki magának. Még sosem látott ennyire szépnek egy fát.. A lombjai virítóan zölden világítottak. Hatalmas volt, mintha ő lett volna az Izsáki út irálya. Körülötte nyüzsögtek az emberek, csupa idegen arcok. Mindenki sietett valahová. Senki sem vette észre a másikat. Csak futottak, észre sem véve a körülöttük lévő életet. Kivéve Őt.. Pásztázta a sok arcot, az utat, az eget, majd a parkolót. A parkoló. Még most sem várta ott szerelme. Elindult. Egyedül, előre, ezekkel az érzésekkel. Mert bizony nem érzett mást, mint a végtelen magány sivár kezeit, ami körbe fonta egész lényét. Akárhová nézett, minden pillantásával magába égette a látványt. Hogy emlékezzen. Egy órás séta után csörgött a telefon, hogy hol tud beszállni az autóba, ami hazaviszi. Aki hazaviszi. A szerelme.. Nem szólt semmit, hiába volt ezer hangos kérdés. Átnyújtotta a papírt, amin az eredmény volt. Nézett a lányra bután, semmit sem értett belőle. Végül minden erejét és bátorságát össze szedve, zokogást visszafolytva kinyögte. Rákos vagyok..
Eljött a műtét napja. Szerelme már meg sem közelítette azt az embert, akit egykor a férjének képzelt. A lányt, mint valami használt mosórongyot a kórház előtt kidobta, majd magára hagyta. Azzal indokolta, hogy ilyen fájó érzelmekkel nem tudná megvárni a műtőszoba előtt. Rá nézett, mosolygott. Rendben.. "Akkor majd jövök.." A műtét előtti ellenőrzések után egy lepedőpe csavarva ült a műtőszoba előtt egyedül. A folyosón sem volt senki. Sírt. Olyan fájdalommal sírt, hogy üvöltött volna legszívesebben. Ekkor jött Dr. K., majd a lány elé guggolt. Készen állunk? Nem. Erre nem..
Az idő telt. A folyamatos kezelések és a második műtét után sem lett jobb az eredmény. Az első annyira rosszul sierült, hogy meg sem várták a gyógyulási szakaszt, már csinálták a következőt. Mindene sajgott. De már nem fizikailag. Fáradt volt. És igen, még mindig egyedül csinálta ezt. Tudta, hogy ez már nem változik. Már nem beszélt párjának erről, már nem panaszkodott ha bármilyen hirtelen mozdulat hatalmas fájdalommal járt. Csak várta a következő diagnózist. Ismét szemben ült az orvossal. A második műtét eredményét vizsgálta a szemeivel, hogy biztos jól olvassa e, vagy csak épp az időt akarta húzni sajnálatában. Nos, doktor úr? Szótlanul a lány a szemeibe nézett. Adjunk még egy esélyt ennek, kérem. Könnyek folytak a végtelenségbe, fejet rázva. Nem, nem akarta már. Ekkor kirontott az ajtón, minden papírt maga után hagyva. Szaladt le az emeleten. Látni akarta azt a fát. A legszebbet a környéken. Oda sietett a tövébe, majd neki támaszkodott a törzsének. Édesanyjára gondolt. Nagyon messze lakott tőle. Iszonyatosan hiányzott neki. Eszébe jutott egyetlen testvére, akiért bármit megadna ezen a földön. Maga előtt látta nevelő apja arcát, mert bár nem vér szerint volt az, teljes szívével Őt érezte Édesapjának. Ott és akkor, rájuk gondolva, felemelt fejjel maga elé nézett. Már nem sírt úgy. Nagyokat lélegzett. Eluralkodott rajta a mérhetetlen szeretet és önzetlenség. Nehezen szánta el magát, de vissza sétált..
Nagyokat sóhajtozva, szerényen bekopogtatott a fehérre festett ajtón. Dr. K. nyitotta ki, majd lágy mosollyal az arcán, a kezével intett a szék felé, jelezve hogy üljön le. Valami nagyon megváltozott. Hogy mi történt akkor, mai napig rejtély, de onnantól kezdve annyira erős lett, bátor, és gyógyulásra kész, hogy egy hadsereg sem tudta volna megállítani. Életet akart. Boldog életet. Ahol szabad. Ahol szeretetet adhat bárhol és bármikor. A családjának és mindenkinek, akinek csak lehet. Párja már idegen volt ekkor számára, átvette igaz szerepét a történetben. Az időrablóét, aki hatalmas sebet hagyott maga után. A harmadik műtétre készülve már semmin sem járt az esze, csak hogy milyen boldogan fogja megölelni családtagjait, egészségesen.
Kezeit összekulcsolva sétálgatott a rendelő folyosóján. Türelmetlen volt. De már nem az volt, aki előtte. Magabiztossága a csillagos egekig emelkedett. Ez idő alatt olyan dolgok felszínre törtek benne, amik eddig távol álltak tőle. Adakozott. Jótékonysági célokra használta maradék erejét, hol így, hol úgy. Megértette mi az, hogy szeretni az életet és annak minden velejáróját. Nem volt benne se dac, se harag, se egoizmus. Elfogadta az embereket, az életet. Az életét..
Szólították. A gondolat és akarás ereje. A hit. A bizalom. A kitartás. A küzdelem. Az élni akarás. Az álmok. Vágyak. Talán ennek köszönhette, hogy az eredménye tökéletesre sikerült. Nem kell több műtét. Pár ellenőrzés még és befejeztük. Sírt. De már nem a fájdalomtól. Nem attól, hogy egyedül ül bent. Nem azért mert búcsúzott. A sírás oka a köszönet volt. A mélységes hála robbant ki belőle. Pár perces beszélgetés után mosolyogva köszönt el orvosától. Ismét nem a liftet választotta. Boldog hévvel szaladt le a lépcsőkön. Ahogy kilépett a kórház ajtaján, a fára nézett. Rámosolygott. Majd mindenkire, akire ránézett. Szabad lett. Mindentől és mindenkitől függetlenül. Már nem fájt az egyedüllét. Szerette.
A hit, hogy bármire képes vagy amit el akarsz érni, egy olyan fegyver, egy atombomba, amivel minden démont elpusztítasz magad körül. Megérni arra, hogy felelős vagy az életedért és nem csak a tiédért, olyan mint egy aranyserleg a kezedben, amit hatalmas küzdelmek után nyersz meg. Trófeád lesz, amit más nem tud elnyerni tőled. Mert az ott marad, nálad. Örökre. A szeretet és az önmgadban való hit bármit legyőz. Hiszem és tudom, hogy rengeteg csoda vár még rám, akkor is, ha vért izzadva jutok a célba. Akkor is, ha darbokra fogok hullani. Mert újra felállok majd, a hegekkel együtt. Érzem, hogy erős vagyok és leszek, bármilyen falakat kell majd áttörnöm utaim során. Hiszek benne hogy a legnagyobb varázslat még úton van. Tárt karokkal várom.. Én, a lány, aki legyőzte a rákot.